Most, hogy visszatért a tavasz, minden napmelegével és langy, száradni kiteregetett ruhákat lekapkodó szellőjével, a kertbe is visszatért az élet. Merthogy a minapi talajmenti fagyok nem kímélték a Zselic kies lankái között élőket (minket) sem, bár még mindig jobban jártunk a reggeli dérrel, mint a kissé távolabb lakók, ahol lefagyott a veteményesbe kiültetett palánta.

Kihasználtam a kora délelőtti órákat, és körbejártam a kertet, fotóztam egyet-kettőt. Most megmutatom nektek is:

Ma este ismét ki lehet használni a Zselic csillagászatilag tiszta égboltját: a Vénusz és a Jupiter együttállását színesíti majd a Hol egyre hízó sarlója. Az eseményről itt olvashattok részletesebben. A lényeg, hogy este érdemes lesz meleg pulcsit húzni és kiállni a csillagok alá, hogy csodálhassuk ezt a csillogó tüneményt!

Amennyire örültem a múltkor a havazásnak, annyira van most elegem belőle. Majd' 30 cm-nél tartunk, és még mindig esik. Tegnap is, ma is.

Raktam ki cinkegolyót a madaraknak, de félek, mire megtalálják, belepi a hó. Itt az ideje, hogy nekilássunk az odúkészítésnek, hogy mire elolvad ez a sok lé, és eljön a költés időszaka, legyen hová fészket rakni a kis szárnyasoknak. Itt találtam egészen használható útmutatókat és fotókat a témában.

Végre a Zselicet is betakarja a hó.

Kellett már nagyon, mert a fagyott földben semmi sem óvta a magokat. Ahogy körülnéztem az elmúlt hetekben, bizony, alig láttam sarjadó vetést, minden szürke volt és barna, unalmas. Most legalább igazi tél van, huszoncentis hóval és hideggel.

Remélem, a tavasz menetrendszerint érkezik majd március elején...

...de sajnos, nem sikerült visszaszerezni az elveszett bejegyzéseimet. Ha nem lettem volna olyan lusta, amilyen vagyok, már íráskor lementettem volna őket. Ezért aztán marad egy kis lyuk a zselici történésekben. Amint időm engedi, igyekszem újabb bejegyzésekkel szórakoztatni a nagyérdeműt. Annál is inkább, mert holnapután ismét Hurkafesztivál lesz a Zselicben...

Lassan végtér a betakarítás nyári időszaka - sőt, ha jól körülnézek, már véget is ért -, mindenhol gyűlnek a ma oly divatos henger alakú bálák. Ezekből nem lehet olyan szép, romantikus kazlakat rakni, mint amilyenek hajdanán terpeszkedtek a learatott földeken. Ezeket egyszerűen fogják, felrakják a pótkocsira és beviszik a csűrbe. Vagy hová.

A téglabálákat lehet ugyan kazlasítani, de az se az igazi. Valahogy elveszett a boglyaromantika ebben a fene modern világban...

Amiért a városi gyerekek-felnőttek madárvédős táborba mennek (ha mennek), nekünk itt, a Zselicben elég csak kinézni az ablakon. Persze csak óvatosan, nehogy elriasszuk az ide látogató - immár rendszeres - vendégeket.

A feketerigó jól érzi magát a városokban is, a mi kertünkbe kifejezetten a rettentőmód elszaporodott tücskök kiirtása céljából jönnek. Nem tudom ugyan megkülönböztetni őket egymástól, de biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a 2-3 rigópasi császkál az udvarban nap mint nap...

A szajkó főleg a diófát látogatja, bár ilyenkor, amikor a termés még csak zöldül, hiába jön. Lehet, hogy leltároz: mennyi esik majd le neki ősszel, dióéréskor? Mindenesetre szívesen üldögél a kerítésen is, vagy az ecetfa lomba közé bújva vizslatja a környéket...

Mostanában szokott be hozzánk a rozsdafarkú. Bevallom, még nem tudom, hogy a kerti vagy a házi változat-e, mert nem enged közel magához, így csak távcsővel nézegetem az ablakból. Elsőre - a rozsdaszínű tolla mellett, ugye - jellegzetes, farkbillegető mozgása tűnt fel, ahogy a kerítésdróton egyensúlyozott. Talán ő is a tücskökre feni a csőrét?

Aztán itt van még a vörösbegy, ami szintén fel-feltűnik valamelyik kisebb bokor mellé levert karón. Mondhatni, csak benéz, csiripel egy kicsit és továbbáll.

És ihol ez a különleges, gyönyörűséges zöld madár, stílszerűen zöld küllőnek hívják. Én még nem láttam - sajnos -, csak apjuk emlegeti, mint legújabb vendégünket. Neki már volt szerencséje hozzá, pont akkor nézett ki a kertbe, amikor ez a madár megjelent az egyik fán. Gyorsan meg is kereste őkelmét a határozóban, merthogy még nem látott ilyet. Na, azóta tudjuk, hogy ő a zöld küllő.

A verebekről és galambokról nem is szólnék, őket elzavarni se lehet. Hangos tőlük az összes bokor, beköltöztek - a verebek - a csatornába, a galambok virtuózan egyensúlyoznak a villanyvezetékeken. Őket már egyáltalán nem zavarja az ember. Csak a macskákkal nincsenek valahogy kibékülve...

Na, ez az a túra, amire nem tudtam elmenni. Szerencsére az egyesület lelkes és el nem tántorítható tagjai végigjárták a maradék 45 km-t, amiről szintén készült GPS-es felmérés, mint az előzőről. Az eredmény alább látható és kattintásra nagyobb lesz:

Mást nem is mondok róla, mivel nem voltam ott. Persze, nem ismeretlen előttem az útvonal, egyes szakaszait gyakran tapossuk, így tudom, hogy jól van jelölve, járható, élvezetes. Több az erdő talán, mint a 20-as útvonalán, ami főleg nyári túrákon esik jól az embernek. Igaz, a túra időpontja nem fog változni, az útvonal-módosítás után is október második szombatján lesz, valószínűleg. Amikor már színesedni kezdenek a fák, bőgnek a szarvasok meg a vízhólyagos lábú turisták...

A tervezés egyéb tennivalói folyamatban vannak. Remélem, jövőre indulhat a megújult Zselic 50 teljesítménytúra!

Itt, a Zselicben is várjuk az esőt, repedezik a föld, szomjasak a növények, de az eső csak nem jön. Ha meg mégis, néhány cseppel kiszúrja a szemünket, aztán továbbáll. A szél bezzeg feltámadt, jobbra-balra hajladoznak a bokrok, a faága, billeg a gaz a rézsűn. Szinte ide hallatszik, ahogy mély hangon csilingel a meggy a fán - még nem szedtük le minden. A meggynek mély hangja van, hogy passzoljon a mélybordó színhez, amibe öltözött. Lesz belőle sütemény meg befőtt.

Lehűlt a levegő, nyoma sincs a harminc fokos hőségnek, de ezt nem is bánja senki. Sokkal kellemesebb huszon-egynéhány fokban sétálni, kirándulni, játszani az udvaron, vagy egyszerűen csak kiülni a teraszra és pihentetni a szemünket a dombokon, melyek körbeveszik kies hajlékunkat...

A jó időnek hála, remekül lehetett látni a tegnapi holdfogyatkozást innen, a Zselicből is. Kilenc után valamivel fogtuk a távcsövet, a zseblámpákat és felballagtunk a mögöttünk levő domb tetejére. Ott nincs lámpa, nincs zaj, csak vetés, erdő és békabrekegés. Gyönyörűen csüngött a Hold az égen, mint egy halványodó, vörös fényű lampion. A távcsövön keresztül néztük felváltva, ahogy a sötétség eléri a nagy krátert jobbról. Azt sajnáltuk, hogy világos volt még, a hátunk mögött ment le a nap, lilás hegyeket hagyva maga után felhőkből. Az erdő túlsó oldalán eldördült egy lövés - valakik vadásztak arrafelé. Előkerültek a szúnyogok is, és néha átröppent egy-egy denevér az eltűnő hold előtt.

Egyre hűvösebb lett, felvettük a magunkkal vitt pulóvert. Amikor teljes sötétségbe borult a Hold, hazasétáltunk. Aztán már csak ki-kinéztünk a teraszra, hol tart épp a Hold visszahízása. Úgy eltűnt égi kísérőnk, hogy igencsak meresztgetni kellett a szemünket, hogy megtaláljuk a csillagok között.

Sajnos, a fényképezőgépem nem alkalmas ilyesféle események megörökítésére, úgyhogy mástól veszek kölcsön egy elbújt Holdat:

(Id. és ifj. Szendrői Gábor felvétele)

Tegnap ismét a Zselicben túrázgattunk. Mivel nem a startnál csatlakoztunk a csapathoz, volt időnk az erdő szélén várni őket és beszélgetni az arra tévedt, ismerős erdésszel. Lelkünkre kötötte, hogy ne menjünk Ropoly felé, mert épp vaddisznóhajtás van. Viszont ha a zöldön megyünk tovább, akkor a következő kanyar után, az akácosnál figyeljünk, mert méheket telepítettek oda, rajzás van.

Azt is mesélte, hogy a természetvédők jól elbántak az erdővel, amikor természetvédelmi területté nyilvánították. Mert a kidőlt fákat ott kell hagyni, nem újul meg az erdő, csak haldoklik. Nem lehet frissíteni, pótolni. Természetvédelmi területen máshogy működik az erdőművelés - ahogy a szavaiból kivettem, sehogy se. Ezen kicsit meglepődtem, mert - talán naiv módon - azt hittem, hogy a védelem az erdő érdekét szolgálja. meg azt a célt, hogy az unokáink is láthassák majd, milyen volt valaha a Zselic, milyen növények, állatok éltek benne. De ha lassan elhal az erdő, akkor az egészből semmit se fognak látni. Mi értelme így a védelemnek?

Védelem ez egyáltalán akkor?

A mára tervezett túra érdeklődés hiányában elmaradt. Kifelejtettem a számításból, hogy ilyenkor mindenki ballagásra megy.

Pedig a reggeli borongós időt néhány órás napsütés követte, feléledtek a füvek-fák, a tegnapig tartó szárazság a Zselicben is megtette a hatását. Most végre ismét van nedvesség a földben, aminek főleg azért örülök, mert így ki tudom húzni a gyomokat a kertben...

Beindult a kétkerekű szezon: egyre több biciklist és motorost látni a zselici falvak útjain. Ha az imént felhangzó dörgést nem kíséri hosszasabb eső, mi is kirajzunk egy kicsit, letekerjük az ebédet...

Kimásoltam a navigátorból a térképet és a szinteket, nézegessétek:

(Kattra nagyobb lesz.)

Hirtelen időpont-áthelyezés után szombaton végre sort kerítettünk a tervezett Zselic 25 teljesítménytúra útvonalának bejárására. Sporttársunk hozta a kütyüt (GPS), benne a Zselic legfrissebb térképével, hogy minden pontos és biztos legyen.

A kaposvári vasútállomásról indultunk, hiszen ott lesz a start – mint évek óta már a Zselic teljesítménytúrák történetében. Unalmas az első szakasz, de valahogy csak ki kell jutni a városból – jelen esetben a sárga sáv jelzést követve, végig a Baross utcán, aztán a Béla király utcán. A jelzések jól láthatók, csak egy helyet találtunk, ahol javítani kell majd – a jelzett oszlop elé telepítettek egy új villanypóznát, mely eltakarja az előzőt… Aki nem figyel, könnyen a Rippl-Rónai villánál találhatja magát!

Az első emelkedő a Szent Donát kápolnához vezetett fel, meredeken másztunk fel 180 métert. A kápolnánál szél és borús ég fogadott minket – ami maradt is szinte egész napra. Kis pihenő után folytattuk utunkat déli irányba, a szőlőhegyen, továbbra is a sárga úton haladva. A présházak sorát meg-megszakította egy kis hézag, ahonnan remek kilátás nyílt a környező dombokra és a városra. Sokfelé virágzik a meggy és a cseresznye, hamarosan az orgona rügyei is kipattannak.

Az egyik romos, düledező házikó falán márványtáblát fedeztünk fel, városunk rég élt szülöttének (Gruber János) tiszteletére helyezték oda – szégyen, de sose hallottunk róla. Gazdagodtunk egy kis infóval legalább…

A szőlőhegyről leérve, az erdőszélen meglepetésben volt részünk: három paci legelészett kipányvázva az út közepén. Az egyikük csikó volt, éppen reggelijét fogyasztotta anyja mellett. Nem akartuk megzavarni – no meg, attól is tartottunk, hogy a kanca nem veszi jó néven, ha táplálkozás közben kószálunk a csikaja körül, hát vártunk kicsit. A csikó viszont úgy döntött, közelebbről megnéz magának minket és félelem nélkül közelebb jött, hagyta magát fényképezni és simogatni. Kedves sárga kiscsikó…

Dombháton haladtunk tovább a Nádasdi-erdő és Szentpál között. Jobbról a kukoricavetés, balról bozótos határolta az utat. A kellemes csendet hirtelen motorbőgés verte fel: 8-10 motoros érkezett a közeli úton, majd eltűntek az erdő mögött. Épp leguggoltam egy fogasírhoz, hogy megörökítsem, amikor mellénk értek a motorosok – hát őket is megörökítettem. Sajna, rendszámuk nincs, hiába is küldeném be a fotót a nemzeti park igazgatósághoz, nem tudnák, kit kell megbüntetni…

(Különös véletlen folytán épp róluk született cikk a helyi hírharangban – ez.)

A Banya-hegyen eltűnt a sárga sáv, a régi ösvényt, amelyen haladt, benőtte a bozót, helyette a szántóföld melletti széles úton értük el Simonfa határát. Romantikus horhón poroszkáltunk be a faluba, ahol meglátogattuk a kocsmát, minden turista legkedvesebb gyülekezőhelyét. Ki egy sört hörpintett fel, ki egy üdítőt, aztán mentünk is tovább, az országúton Kaposvár felé fordulva. Mivel az út menti fákat épp ritkították, letértünk az árokpartra, nehogy ránk dőljön egy megtermett akác.

Kaptató következett, a Kecskeháti-erdészlakhoz bizony fel kellett másznunk. Itt már a sárga jelzéshez a kék is csatlakozott, vagy két kilométeren keresztül kísérve azt utunkon. Végre kisütött a nap, így kissé lemaradtam a többiektől, hogy derűben is megörökítsem kedvenc növényeimet. A melegnek a méhek is megörültek – az erdészlak melletti tisztáson zsongító zümmögéssel szálltak virágról virágra.

Valahol biztosan delet harangoztak – mi csak a gyomrunk tájékán éreztük, hogy eljött az ebéd ideje. Mielőtt élesen lekanyarodtunk volna Kecskehátról, elválva a kéktől, letelepedtünk néhány – bizonyára favágók által felállított – fatönkre, és megszabadítottuk a hátizsákjainkat néhány szendvicstől.

Lombosodó fák, ibolyaszőnyeg közepette gurultunk le a dombról a Zselickislaki-patakig, melyen egy kidőlt fa segítségével keltünk át. Nem kell hajmeresztő erőpróbára gondolni – a patak alig egy méter széles, sekély, csak – nedves. Gond nélkül átértünk a túloldalra, majd néhány száz méter után eltévedtünk. Nem vettük észre a jobbra, dombról lekanyarodó sárga jelzést, vissza kellett mennünk az elágazásig. A domb aljában kerítés mellett gyalogoltunk tovább egy kicsit, aztán belefutottunk a K+ jelzésbe, mely az egykori postakocsi-úton tart Ropoly felé. De mi hűségesek maradtunk a sárgához – elvégre ezen szeretnénk jövőre vezetni a Zselic 25 útvonalát.

A GPS jelezte nekünk a régi sárga útvonalat, ami a nálunk lévő térképen szerepel, de a valóságban a sárga kicsit korábban lekanyarodik Töröcske felé, a falu déli csücskénél ér be oda és az országúton halad egészen a falu végéig, a kórház pszichiátriai részlegéig. Itt végre ismét a puszta földet tapodhatta a lábunk, újra beborult ég alatt, madárdallal kísérve értük el a Töröcskei-tavat.

Itt már szinte a városban éreztük magunkat, csak pár kilométer volt hátra a vasútállomásig. Kicsit megálltunk, körülnéztünk – azt tervezgetve, hogy itt hová is telepíthetjük majd az ellenőrző pontot – és kényelmes tempóban besétáltunk a célba.

A GPS szerint 24,3 km-t tettünk meg, az út legmagasabb pontja 254,9 m-en volt, 4 km-es átlagsebességgel 6 óra 55 perc alatt jártuk végig a távot. Többször megálltunk, az elágazásoknál a főnök felírta a kilométert – biztos, ami biztos –, megjegyeztük azt a néhány helyet, ami problémás lehet. Végül is, a táv nem nagy, a terep nem nehéz, és bár némely sporttársak nyafogtak, hogy sok lesz ez a gyerekeknek, én azt mondom, nem lesz az. Aki bírta a 20 km-t, az bírni fogja ezt is, a harmincasokról nem is beszélve. Akinek meg sok, az menjen más túrára, ahol kevesebbet kell gyalogolni.

Végre elégedettek lehetnek azok is, akik amiatt fanyalogtak, hogy évek óta ugyanazon az útvonalon vannak a teljesítménytúráink. Ha semmi nem jön közbe, jövőre új útvonalon, új túrát indítunk.

Már csak a Zselic 50 új útvonalának hiányzó részét – az eleje megegyezik majd ezzel az úttal – kell bejárnunk.

...és talán holnap a beszámoló is jön a szombati távfelmérő túráról:

A Szent Donát kápolna belseje

Az új felfedezés - Gruber János emléktáblája

Mindig a sárga úton...

Éledő természet

Hagymás fogasír ellenfényben

Tájrombolók és csendfelverők

Simonfa felé

A fecskefű látogatója

Borús látkép

Ígérgetnek felmelegedést - hogy majd lesz -, meg gólyavisszavándorlást, ehhez képest ma reggel mínusz (!!!) 8 fok volt és csupa dér minden és olyan jó lett volna medvét játszani... No, nem a brummogásra értem, hanem a téli alvásra...

A kertekben már kibújtak a vagányabb virágok - nálam pl. a fehér krókusz -, kandikál kifelé a nárcisz is, de ha ilyen marad az idő, lefagy a fejük szegényeknek.

Tartottunk már túrát is (nem voltam ott) és tervezik a következőt a hétvégére (nem mi), amiből látszik, hogy mindenki vágyik már a zöldbe, erdőbe, napra, langy levegőre.

De nem a mínusz akárhányba, hogy jól visszafázzunk. Én megvárom a melegebb időt a túrázással. Hiába, öregszem...

Ma délután, már nem tudom, melyik rádióműsorban volt szó a kora tavaszi madarakról, Zsuzsanna nap kapcsán. Pontosabban a pacsirtákról. A hiedelem szerint ugyanis akkor jött meg a tavasz, amikor először énekel a földek fölött a pacsirta. S hogy erről hangos emlékünk is legyen - és tudjuk, mi után kell hallgatózni, ha kimegyünk a természetbe -, bejátszottak néhány madárdalt. A búbos pacsirtát, az erdei pacsirtát és a mezei pacsirtát is, utoljára. Az ő dala közben - mit tagadjam - egészen elérzékenyültem, még némi könny is készült kicsordulni a szemem sarkán.

Ez a pici kis madár, ami külsőleg a verébre emlékeztet, és a fene gondolná róla, hogy ilyen gyönyörűen énekel, olyan életörömöt, boldogságot hintett szét a dalával, hogy az hihetetlen. Legalábbis én így éreztem. Az embernek kedve támadt biciklire pattanni vagy futni, hogy ő is érezhesse azt a szabadságot, amit ez a kis madár kicsicsergett magából.

Valahol van egy madárhangos kazettám. Itt az ideje előkotorni. Hisz megjött a tavasz, énekel a pacsirta!

Ideért az időjárás-változás, végre a Zselicben is esett egy kis hó. Már hiányzott, hiszen a télhez hozzátartozik és szívesebben gyaloglunk most benne, mint tavasszal. Azt már említeni se merem, hogy volt olyan húsvét, amikor húsz centis hóba tojta a nyuszi a tojást...

Ez a hó ugyan nincs akkora, éppen csak egy kis vékony rétegnyi, de ahhoz elég volt, hogy fehérben lássuk reggel a tájat, a dombokat, a kerteket. Sajna, már majdnem mind el is olvadt. Talán esik még. Elvégre most van tél!

Ha sokáig húzódna még ez a korán jött tavasz, tömegesen bújna elő a hóvirág, a Zselicben mindenütt tenyésző tavaszhírnök. Ismerősök már találtak egy-egy kósza szálat a környező erdőben, nálunk a kertben is nyílik. De idén még nem dugta ki a fejét a fű alól itthon.

Már nincs is rá sok ideje, a jövő héten állítólag minden nap hidegebb lesz egy kicsit és a hét közepétől visszajön a tél. Addigra felszerelkezem egy újabb adag madáreleséggel, mert a hálós golyót, amit a diófára akasztottunk, már alaposan megdézsmálták a madarak. Leginkább a verebek, azt hiszem, annyian vannak, hogy más madár oda sem fér tőlük az eleséghez. Pedig röpdös errefelé cinege is szép számmal, meg egy sötét színű, rigó alkatú madárkát is láttam, de mire a távcső után nyúltam, elhussant. Nem rigó volt, az biztos.

A következő etetős golyót közelebb rakom a házhoz, úgy könnyebb a madárles. Ha tényleg visszajön a tél, ideszokik még néhány madárka, az fix.

Sajna, ma elolvadt a jég, ami csúszkálható vastagságban vonta be a környék tavait. Mert van itt, a Zselic északi végén néhány kis tó, többnyire halastavak, patakokon duzzasztott lavórok, amikre a gyerekek, szülők, fiatalok és idősebbek - egyszóval a korcsolyázni tudók és szeretők ellátogatnak fagyos téli napokon.

Elsőnek itt a Pazderjás, egy nem túl nagy tó, kis falunk végében. A helyi horgász egyesület kezelésében, gondozásában várja az ide látogatókat. Télen, persze, amikor csak korcsolyázni jönnek rá, teljesen mindegy, ki tag, ki nem, a jég ingyen van mindenkinek. Előszeretettel keresik fel a vadkacsák is, a nádasban tanyáznak.

Pont úgy, mint a Petörke kacsái. Ők mintha kissé többen lennének, de hát a Petörke is kissé nagyobb, mint a Pazderjás. Keleti és nyugati tavai mellett szép kis hétvégi házak nőttek ki a domboldalból, bár van, aki nem csak nyáron lakik ott, hanem az év minden napján. Nyáron úszkálni lehet benne, télen korcsolyázni a tetején - ha a kacsák megengedik...Aztán, egy kicsit odébb, a Zselic északi végénél ott a Deseda, mely tó inkább a kaposvári természetkedvelők kedvenc korcsolyázó terepe. Meg a környező kis falvakban lakóké. A minap még vállalkozó kedvű motorosok is tettek egy-két kört a jegén, szögekkel megspékelt motorokon keringve körbe-karikába.

A holnapi túrát ide tervezzük, a Desedára. Sajnos, csúszkálni már nem fogunk, a mai enyhe idő eltüntette a vastag jeget. De legalább jól megsétáltatjuk az ünnepek alatt ellustult tagjainkat és szívunk egy nagy adag friss, tiszta levegőt. Na persze csak akkor, ha nem botlunk bele a motorosokba...